Korábbi bejegyzésemben már írtam róla, hogy a mediáció fogalma alatt többféle konfliktus feloldására szolgáló modellt értünk. Meglehetősen különböző megközelítésekkel, elképzelésekkel és konkrét mediációs technikákkal fogunk találkozni attól függően, hogy az adott mediátor melyik iskola szabályait követi.
(Persze az külön izgalmas, hogy sok mediátor maga sincs tisztában vele, hogy ő melyik iskolához is tartozik. Ezen annyira nem szabad persze megbotránkozni, gondoljunk csak bele, az élet sok területén előfordulhat, hogy valamit a gyakorlatban akár professzionális szinten művelünk, de nincs tudomásunk az elméleti/rendszertani háttérről: például egy nyelv tökéletes elsajátításához sem kell feltétlen ismernünk, hogy az melyik nyelvcsalád melyik ágába tartozik.)
A mediációelméletben négy iskolát szokás megnevezni, a múltkori bejegyzésemben már említett, beszédes latin szavakkal. Amit elöljáróban mind a négy iskoláról elmondhatunk, és ekképpen a mediáció alapvetésének tekinthetjük: a mediátor sosem képviseli egyik fél érdekét sem, elfogulatlan, pártatlan (vagy inkább mind a két fél pártján áll, de ez egy külön bejegyzés tárgya lehetne).
Az evaluatív mediáció onnan kapta az elnevezését, hogy a mediátor eszerint a megközelítés szerint értékel, megítél, véleményt mond és tanácsot ad (ez az egyetlen iskola, amelyik ezt támogatja). Teszi ezt abból következően, hogy ő maga az ügy szakértője, végzettségénél és tapasztalatánál fogva képes arra, hogy átlássa egy adott ügy (jogi) megítélését, és ennek megfelelően a saját elképzelése szerint befolyásolja a feleket a megállapodás megkötése céljából. Akár manipulatív módszereket is bevethet, míg elvezeti a feleket egy olyan megoldás felé, amely szerinte optimális alternatívája a hosszas pereskedéssel elérhető eredménynek.
A facilitatív mediációs iskola képviselői szerint ezzel szemben nem megengedett, hogy a mediátor tanácsot adjon, véleményt fogalmazzon meg. Ő nem az adott ügynek a szakértője, ő a mediációnak a szakértője: azért van ott, hogy (lásd a latin megnevezést) segítse, könnyítse a felek kommunikációját, megteremtse a megfelelő kereteket, amelyek között megállapodás tud születni. A megállapodást azonban teljes mértékben maguk a felek dolgozzák ki, a mediátor csak asszisztál a folyamathoz.
Egy facilitatív mediátor nem bátorítja a feleket az üggyel kapcsolatos érzelmeik kifejezésére, azokkal csak nagyon kivételes esetben és csak felületesen foglalkozik. A narratív és a transzformatív iskola képviselői viszont abban hisznek, hogy ha igazán tartós megoldást keresünk a konfliktusra, akkor bizony az érzelmeket is kezelni kell. Részletes kitérő nélkül (mivel ez is akár külön bejegyzés is lehetne), fontos itt is megjegyezni, hogy az „érzelmek kezelése” alatt nem pszichoterápiára kell gondolni, hanem szükségletek megfogalmazásának képességére.
A narratív mediátorok szerint nem is annyira a konkrét konfliktus megoldása és megállapodás létrehozása a cél a mediáció során. Sokkal fontosabb, hogy a feleknek a másik félhez való általános hozzáállása változzon meg, a fejükben egymásról alkotott kép, avagy sztori íródjon át. Ehhez a felek történeteket mesélnek (akár a mediátor is történeteket mesél), amelyek segítségével elérik, hogy bizonyos beidegződéseket megkérdőjelezhessenek, és saját történeteiket újraírják, ami végső soron a köztük lévő viszonyrendszer átalakulásához fog vezetni.
Végül a transzformatív mediációról ugyanezt el lehet mondani: itt is az az elsődleges cél, hogy hosszútávon megváltozzon, átalakuljon a felek közötti viszony és kommunikáció (ehhez képest másodlagos, hogy a konkrét ügyben születik-e megállapodás). Ez az átalakulás azonban nem, illetve nem kizárólagosan történetek újraírásán át következik be, hanem a legfontosabb szerep a felmerülő negatív érzelmek pozitív szükségletekké alakításának jut. A transzformatív mediáció alapvetése, hogy ha biztonságos légkört tud teremteni a mediátor, és képessé tudja tenni a feleket az érzelmeik kifejezésére, majd ezeknek olyan szükségletekké alakítására, amelyeket (és az azok érdekében tett erőfeszítéseket) a másik fél is el tud ismerni, elérhető az a fajta megértés, amely folytán a felek magatartása együttműködés irányába mozdulhat el.
Felhasznált irodalom: Kertész Tibor: Mediáció a gyakorlatban, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010 (97- 114.o.)