Keresés

A mediáció korlátai

Frissítve: márc. 22.

Ha elővesszük mediációs tankönyvünket (tananyagunkat/dossziénkat, jegyzeteinket, kinek mi adatott), nagy valószínűséggel szerepelni fog néhány caveat azzal kapcsolatban, hogy a mediáció sem mindig bevethető csodaszer, sőt, alkalmazása bizonyos esetekben kifejezetten ellenjavallott. Ilyenre tipikus példaként szokták hozni az olyan esetet, amelyben erőszak alkalmazására került sor, vagy ide szokták sorolni az úgynevezett ideológiai vitákat, amikor az egyet nem értés alapja valamilyen világnézeti (vallási, politikai) kérdés.


Az első példát (erőszak alkalmazása esetén való kizártság) elméletben viszonylag könnyű belátni, hiszen az erőszakmentes kommunikáción alapuló mediációs életfilozófiától mi sem állhatna távolabb, mint az erőszak bármilyen formában történő legitimálása. Az ilyen típusú konfliktuskezelési keret nem tud mit kezdeni az erőszakkal, mivel az fogalmilag nem értelmezhető ebben a közegben: az erőszak – tágabb fogalommal élve: az agresszió – egész egyszerűen nem jöhet szóba. Az erőszak ellentéte mindannak, amit az elfogadás, a kölcsönös tisztelet, a párbeszéd, illetve a másik meghallgatása (a mediáció kulcsszavai) sugall. Másképp fogalmazva: a játékszabályok tiltják az erőszakot. Ha tehát valaki mégis ahhoz folyamodik, akkor nyilvánvalóan nem ugyanazt a játékot játsszuk, nincs meg a közös referenciakeret, és az előremutató kommunikáció ellehetetlenül. (Megjegyzés: az itt leírtakat árnyalandó meg kell említeni, hogy mindez nem zárja ki a büntetőügyekben alkalmazható mediáció hasznosságát. Az abszolút korlátot - tehát amikor a mediáció meddő próbálkozás - ilyen esetekben a hatalommal való visszaélés/bántalmazás/ki nem egyensúlyozható erőfölénnyel való visszaélés jelenti.)


Mi a helyzet az ideológiai vitákkal? Meglátásom szerint – hasonlóan az előzőekben vázolthoz - a referenciakeret különbözőségén alapuló probléma merül fel: a felek olyan kérdésekben nem találnak közös nevezőt, amelyeket a maguk értelmezése szerint megkérdőjelezhetetlen alapigazságokként élnek meg. (Alapigazság lehet például, hogy van isten vagy nincs isten, hogy egy van vagy több, hogy nő vagy férfi, hogy bennünk van stb.) Fontos, hogy nem arról van szó, hogy különböző alapigazságokat valló emberek közt nem lehet mediálni, hanem hogy konkrétan ezekről az (általuk) alapigazságok(ként megélt vélemények)ről nem lehet mediálni: mivel a felek közt fogalmilag kizárt, hogy egyetértés legyen a legalapvetőbb tájékozódási pontokban, nem tudunk együtt közösen előre haladni, mert nem tudjuk, merre van az előre.


Ezeken felül szeretnék megemlíteni még egy helyzetet, amikor a mediáció (avagy a mediációs „csodaként” megélt élmény: egymás meghallgatása/meghallása, közös gondolkodás lehetséges irányokról) hasonlóképpen nem vezethet eredményre: amikor a felek nem ismernek el/fel tényeket, amik a konkrét tárgyai a mediációnak. Ez rendszertanilag különbözik az ideológiai vitáktól: a felek nem alapigazságokban nem értenek egyet, hanem akármilyen (akár hétköznapi, banális) felmerülő konkrét tényektől függetlenítik magukat. Ilyen esetben szintén hiányozni fog a közös referenciakeret: ők sem fognak tudni előre haladni, mert szintén nem tiszták az irányok.


Kezdő mediátorként egyik kedvenc képem volt a számot két oldalról körül álló két személy, akik közül az egyik azt 6-osnak látja, a másik azt 9-esnek, és oda van írva, hogy „az, hogy neked igazad van, nem jelenti azt, hogy én tévedek”. A mediációs életszemlélet szimbólumaként hivatkoztam e képre, és úgy érveltem, hogy közvetíti mindazt, amit mi mediátorok a szakmánkban igyekszünk: minden mindig összetett és nézőpont kérdése is, és meg lehet (sőt: meg kell próbálni) hallgatni a másikat is, aminek eredményeképp közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, hogy őt mi vezette az álláspontja kialakításához, amely lehet úgy érvényes, hogy az enyém sem semmis, és ebben a folyamatban (talán, remélhetőleg) megtaláljuk a pontokat, ahol tudunk kapcsolódni.


De az eltelt évek során be kellett látnom, hogy ez a kép nem a legjobb szimbólum a mediációs életszemléletre, mert nem elég elvont, és nagyon is könnyen elképzelhető, hogy az, hogy a képen 6-os van vagy 9-es, nem vélemény és megélés kérdése, hanem egyszerű tény. Márpedig, ha az ott vagy egy 6-os vagy egy 9-es, akkor nem indulhatunk abból ki, hogy „de hát attól függ, honnan nézzük”, mert akkor abból kell kiindulnunk, hogy megvan, honnan kell nézni (az irányok ki vannak jelölve), megvan, hogy mennyi az annyi, és világossá válik, hogy egyik állítás tényszerű volt, míg a másik hamis. Ha ezeket a kérdéseket sikerül tisztázni (de csak ha tényleg sikerül, tehát ha van őszinte belátásra hajlandóság a tévedő fél részéről), akkor elkezdhetünk közös jövő építésén gondolkodni az immáron közössé vált referenciakeretben. Ha ilyen tisztázásra nincs mód vagy hajlandóság, akkor viszont a mediáció mint konfliktuskezelési módszer sem lesz az adott kérdésben célravezető.


(Olvasóim megnyugtatására: írni fogok majd arról is, milyen esetekben szuper mégis ez a módszer, és milyen jelekről ismerhető fel az ideális „hú, de kellene ide egy mediátor” felállás).


(A kép illusztráció, a felirat mém.)


13 megtekintés0 hozzászólás